2020
Ha csak gyorsan belegondolok, hogy milyen volt 2020., valószínűleg azt írnám, semmi jót nem tudok elmondani róla. De szerencsére alapvetően lassan gondolkodom, így eszembe jut, hogy számos dolgot a pozitív oldalra kell sorolnom, annak ellenére, hogy…
…miután hazaértünk a túráról nem telt el egy-két hónap és beütött a Covid. Erről ugye nem sokat kell magyaráznom szerintem, de azért fél év világjárás és a Föld konkrét megkerülése után egy pici lakásba visszahúzódni tartósan, elég nagy kontraszt. Pláne egy olyan hobónak, mint jómagam. Bővebben: na jó, a tolószék csak egy rövid ideig volt. Alapvetően megtörtént, ami mindig szokott, egy tavaszi csattanás. Merthogy eddig is az jellemzett engem, hogy pár évente tavasz tájékán szenvedtem egy kellemetlen balesetet, ami nem volt túl durva, de azért pár hétig gyógyulni kellett belőle. Kezdődött egy hintabalesettel, amit talán nem is kellene idesorolni. De amikor a gimnáziumban elkezdtem rendszeresen bringázni borítékolható volt a rögös út.Majd ripityára, apró darabokra, szilánkokra, pókhálósra, romboló törésesre, siralmasra, kocsonyásra törtem a térdkalácsom egy szokásos hülyeség miatt. Tehát tolószék.
Nagyon nagyon sokszor megúsztam… Amikor nem úsztam meg, akkor is pár hét alatt vissza tudtam térni a sporthoz. Varrták már a térdem, szakadt a bokaszalagom, ugrott ki a karom és egyéb apróságok. Na de ez… Ez brutális volt. Gördeszkával gurultam, hagyjuk hogy hol és miért. Védőfelszerelés nélkül természetesen, abszolút nem sport céllal. Még a telefonomat is nyomkodtam közben, hagyjuk, hogy miért. A deszka beakadt egy kilógó tereptárgyba és kezdetét vette a hosszú utazás.
Repülés közben az jutott eszembe, hogy talán nem is mentem olyan lassan. Gondoltam kirakom a két kezem, hátha. A becsapódás olyan erejű volt, hogy úgy éreztem eltörtem mindkét csuklóm a simára csiszolt betonon. Ez az érzés hamar elmúlt, mert következett a bal térdem a leszállópályára. Gyakorlatilag szétrobbant a kemény felületen. Brutális hangja is volt, az érzés pedig leírhatatlan. Felordítottam, de a közelben épp egy kompresszor töltődött, így szerencsére nem hallotta senki. Volt egy kis időm összeszedni magam. Az első két perc egy örökkévalóság volt, aztán szépen feldolgozhatóvá vált a fájdalom és elkezdtem kapizsgálni, hogy mi történt.
Segítségért kiáltottam, kaptam egy kis vizet és a fejem alá kutyakaját párnának. Az első negyed óra pokoli volt, éppen hogy csak meg tudtam szólalni. Utána szétterjedt az adrenalin a szervezetemben és csillapodott a fájdalom, ha nem mozgattuk, elvoltam. Mentő, irány a János. A Jánosban Covid, tumultus, fejetlenség. Közben nézegettem a lábam, kifelé álltak a nadrágon keresztül a csontok. Egy haver szerint: mintha kavicsokat dobáltak volna egy zokniba. Az egészben az a szép, hogy nemhogy a bőröm, a gatya sem szakadt ki, a mentősök vágták le rólam.
A mentős azt mondta: szerintem ez eltörött. Nem mondod? Kedvesek voltak, mondták, hogy műanyaggal ki tudják pótolni, ha nagy a gáz. Köszi, ez megnyugtató. Zsófit a mentőben, telefonon üdvözöltem a legújabb döntésemmel, miszerint megint sikerült. Igen, megint. A várandósság korai szakaszában mindenki egy rokkantra vágyik a negyedik emeleti, lift nélküli lakásában – gondolom. Ja, igen ekkor vált nagyjából hivatalossá első gyermekünk érkezése, ez a tény különösen izgalmassá tette a lábadozást, tekintve, hogy sem én, sem Zsófi nem volt alkalmas emelésre, cipekedésre… Mikor máskor ruházzunk be egy német vizslára a negyedik emeleti lakásba, ha nem most? De erről majd később…
Szóval a János. János a Jánosban. Jó kedvvel érkeztem, engem itt nem fognak letörni, fő a pozitivitás. Sürgés, forgás, elosztó terem. Jött egy idősebb doki, mondta, hogy ő fog műteni. Mondom szuper, mert korrekt alaknak tűnik. Jeleztem, hogy jó lenne, ha még ma megműtene, mert három nap múlva házasságkötésre vagyok hivatalos. A sajátomra… Mondta a doki, hogy oké, bepasszíroznak. Soha többet nem láttam.
Toltak ide meg oda, a röntgen asztalra felfeküdni és forgolódni külön élmény volt. Kérdeztem a nénit, na milyen? Pókhálós. Ezt hívják romboló törésnek állítólag. Rosszabb nem is lehetne. Be is toltak a sarokba, jól van fiam, várj a sorodra. Mellettem egy 80 pluszos papa három napja feküdt combnyaktöréssel. Délután kettőkor volt a baleset, dr. Benkő Tibi bácsi sebészorvos késő este lépett be a kórterembe. Minden beteghez odament, megnézte a kórlapot és megnyomkodta ott, ahol feltételezhetően a legjobban fáj. Nyögések kíséretében döcögött felém a hentes jellegű testfelépítésével, én pedig azt gondoltam, hogy ha csak egy ujjal is hozzám ér bárhol, többet senkihez nem tud majd hozzáérni sehogyan se, akármennyire is kocsonyás a térdem, ezt garantálom.
– Jó estét! Dr. Benkő Tibor vagyok, sebész.
– Jó estét! Dr. Peterdi János vagyok, miben segíthetek?
Azt hiszem megalapoztam bimbódzó kapcsolatunkat a bemutatkozásommal. Nem igazán vette a lapot. Ránézett viszont a kórlapra, egy szót se szólt és nem is nyúlt a térdemhez. Na azért, most már tudja kivel van dolga. Kicsit furcsálltam ezt, de hát valószínűleg ennyi empátia mégiscsak szorult belé, ha kisebb sérülés lett volna biztos megkínoz egy kicsit. Még ma este megműt, ne egyek, ne igyak. Jólvan, eddig se ettem, ittam, nem dáridózni jöttem.
Éjjel négyig betoltak pár embert a műtőbe, köztük a mellettem lévő papit is. Neki örültem, szerencsétlen három napja feküdt ott, az utolsó pillanatban tolták be, ha tovább várnak elkezdhet rosszul összeforrni a csont. Szóval ugye széttöröd kettőkor a térdkalácsod és utána 14 óráig nem ihatsz, nem ehetsz, aludni nyilván nem tudsz. A nővér megengedte, hogy igyak egy kicsit, mivel mégsem került sor a műtétre éjjel. De ne sokat, kilenckor velem kezdenek. Fájdalomcsillapítót direkt nem kértem, elvégre, ha nem mozgatták a lábam nagyjából elvoltam, spóroltam a műtét utánra.
Sok mindent el lehet mondani azt hiszem a dr. Benkő Tibi bácsiról, de az, hogy aludt egyet rá, mintsem hogy elrontsa a kis térdemet végülis elég tudatos és precíz jellemre vall. Kettőkor még biztosan műtött, reggel kilenckor velem kezdett. Kemény meló. Azért szólhattak volna előre, hogy ihassak legalább, de ez a legkevesebb. Volt bennem egy kis feszkó a műtét előtt, főleg amikor megtudtam, hogy gerincbe kapom az érzéstelenítőt és ébren leszek végig. Covid János.
Az altatóorvos hölgy csinos volt, de ami még jobban feldobott, az a pár bogyó amit adott. Lehet mégiscsak jó kábszizni? Nemcsak megnyugodtam, de visszatért a jókedvem is. Mondtam, is, hogy tök jó ez a zöld csempe, csak fura, hogy ötféle színűvel borították be a falat, öt különböző méretben. A gerincérzéstelenítés végül laza volt, egy tompa, súlyos érzés, de túlélhető. Profi volt az altató néni. Pláne, hogy el se aludtam. A műtét nem volt hosszú beavatkozás, majdnem egy óráig tartott, egy emlékezetesebb pillanat volt csak. Kb. a műtét kétharmadánál elhagyta a számat egy ilyesmi: hmmrrrgrrr, de nem is túl hangosan.
,,- Csend legyen ott hátul! – dr. Benkő Tibi bácsi”
Hentesmunka a javából, kell ide izom. Tibi bácsi nem volt túl magas, egy ötvenes őszes, zömök férfi, korrekt pocakkal. De volt karja, testfelépítése és egy kis lencsés, vékony fémkeretes szemüvege, mély orgánuma. Sőt mi több! Temperamentuma természetesen. Leginkább feszítő érzés amivel jellemezni tudnám amit a térdemmel csinált. Húzta, feszítette nagy erőkkel. Egy óra múlva kész is a végeredmény: húzóhurok. Még a neve is hát- és térdborzongató. Cukin néz ki mindenesetre a rtg-n. Merthogy műtét után rögtön rtg, jó lett-e. Jó lett. Zseniális. Áttoltak a gipszelőbe, ahol a disznóvágásról szökött, túlsúlyos hajléktalanokhoz szokott, – van ilyen egyáltalán? Mindegy, úgy nézett ki, jó? – ápolónéni bekötözte és begipszelte a lábamat. 
Betoltak a betegszobába. Egy kétágyas szobába négyen feküdtünk. Voltam én ugye, egy kevésbé sérült, normális srác előttem, jobbra egy hajléktalan, átellenben pedig egy drogost cseréltek épp gengszterre. Az anyukám által összeállított ,,túlélőcsomag” egyszerre tűnt túlzásnak és veszélyesnek ezen a helyen, tele csokival, sütivel és baracklével. A lábam a kétszeresére duzzadt az átvérzett kötés alatt és kiállt belőle egy cső, a dréncső, ami a sebből kijövő váladékot hivatott elvezetni. És persze kaptam egy kacsát azzal a figyelmeztetéssel, hogy tessék szépen megtölteni, mert ha rövidesen nem sikerül, katéter lesz belőle. Azt meg ugye senki sem szeretné…
Sikerült, nem is egyszer, mert ugye elég meleg volt május elején, én meg alapból elég sokat iszom. Szóval egyfolytában hívogattam a nővéreket, hogy már megint megtelt. Imádtak, mondanom se kell. Van ugyebár egy másik művelet is, amit alkalmanként érdemes és szükséges elvégezni. Ehhez segítségül betoltak egy széket, aminek az ülőfelületén volt egy nagyobb lyuk, alatta egy vödör volt rögzítve. Ja, hogy négyen vagyunk a szobában? Welcome to János, János, you asked for it! Amikor kötést cseréltek megnézhettem a gyönyörű varrott sebet, nagyjából 15 cm hosszan, függőlegesen felvágták a térdem középen, nyilván muszáj volt, hogy rendesen hozzá tudjanak férni az ízülethez. A műtét után el nem múló fájdalom épült fel szépen lassan, ahogy az érzéstelenítő távozott a szervezetemből. De valami brutális fájdalom, egyszerűen nem tudtam fekve maradni.
Pedig ugye, ha nem maradsz vízszintesen a gerinc érzéstelenítéses műtét után egy jó darabig, komoly következményei lesznek. Ha jól értettem, a hajlítás következtében a gerincben lévő folyadék kis részben távozni tud a tűszúrásból eredő kis lyukon, ami alapvetően nem óriási gond, mert ha már nincs lyuk, ezek a folyadékok szépen visszatermelődnek idővel. Illetve ha nem állsz fel, nem hajlongsz, nem is folyik ki a helyéről. De ugye én nem bírtam ki, aminek később, amikor felemelkedni próbáltam volt jelentősége. Merthogy mivel kevesebb a folyadék a gerincben, ha felemelkedsz, lefolyik és a nyomáscsökkenés miatt nagyon komoly fejfájás következik. Nekem ez kb. két hétig tartott, addig nem nagyon bírtam függőlegesen megmaradni. Begyógyult a tűszúrás nyoma, visszatermelődött a folyadék, helyreállt a rendszer. Ha sikerült volna azt a pár órát kibírni, megúsztam volna a hetekig gyötrő fejfájást. Thanks, János.
Na de, vissza a kórházba, még nem fejeztem be, de nem ám! Szóval a kórházi napok agóniában teltek, nagy melegben, seblázzal küzdve. Aztán már nem bírtam. Hívtam Tibi bácsit. Mondom neki: eléggé fáj. Mire számítottál? Széttörted a térded. Mondom jó, jó, de mégiscsak nem nézne rá? Mindezt az ajtóból kiabálva intézte, mindketten maszkban voltunk természetesen. Mormogott valamit a nővérnek, hogy nézzen rá a drénre és hoppácska, hát nem volt benne vákuum! Tehát nem szívott az a szerencsétlen eszköz, a sebben a nyomás sem csökkent, de addigra már nekem mindegy volt. Kicserélték a drént, de több fájdalomcsillapítót nem adtak, nehogy gyomorfekélyem legyen. Jeleztem, hogy eddig csak három adagot kaptam és a műtét előtt direkt nem kértem egyet se, de nagyon szigorúak voltak.
A műtét másnapján aztán jeleztem Tibinek, hogy akkor én holnap délelőtt távoznék házasságkötés céljából. No way, üvöltözés lett a vége. Május 6-án volt a baleset, 7-én műtöttek, 9-én ( a 25. születésnapomon) pedig Zsófival a polgári házasságkötésünkre voltunk hivatalosak, de egyszerűen nem jött ki a matek. Ennyi idő alatt nem lehet egy ilyenből házasságkötésre alkalmasra gyógyulni. Jó, lemondom. Lemondtam. Aztán vissza szerveztem. Lesz házasságkötés, ha kúszva is távozom innen, akkor is.
Másnap mondtam a Tibinek, hogy akkor ennyi volt, pá. Mondta, hogy nem megyek sehova. De márpedig megyek. Jó, de akkor nem jöhetek vissza. Mi??? Hogyne jönnék vissza? Feljövök, mint a talajvíz. Seblázam lesz. Jó. Saját felelősségre. Hol a papír. Szevasztok, csá.
Értem jöttek, feküdtem a furgonban, tolókocsival betoltak a barátaim a házasságkötő terembe. Fel tudtam állni amikor kellett. Kitoltak, fotózkodtunk, na ott már nem voltam magamnál. Elindult a láz, eléggé rosszul lettem. Igaza lett Tibinek? Igaza. Mire hazaértünk se kép, se hang. Négy jóbarát vitt fel a negyedikre. Sírtam. A születésnapi tortámat megette a kubikos brigád, egészségetekre! 39 fokos lázzal éldegéltem pár napig, aztán a gipszet lecserélték egy méregdrága járógipszre, aminek állítani lehetett a hajlítási szögét. Az első héten 0 fokos, majd három hétig 5 fokos hajlítást engedélyeztek. Mivel ezután már ráállhattam a lábamra, ki tudtam menni a wc-re, így egy kicsit könnyebb volt otthon, hogy addig hogy volt, azt inkább ne részletezzük…
Az első egy hónap nagyon sok fekvéssel telt, nagyjából csak feküdtem, filmeztem és zabáltam. Csúnya szó, de ez van. Ha nem vagy éhes és táplálkozol, akkor zabálsz. Inni, mármint alkoholt, nem ihattam a vérhigító miatt, amit minden nap a hasamba szúrt Zsófi. Aztán egy hónap után már nem kellett a vérhigító. Azt hiszem innen kezdődött az igazi mélyrepülés. Minden nap ittam. Csak pár sört. Mozogni nem tudtam és minden nap megittam pár sört. Egy hónapig. Megpróbáltam lesétálni egy km-t a városban, odafelé remekül sikerült. Visszafelé már haza kellett hozni.
Hogy elüssem az időt barkácsolni kezdtem, fekve meg ahogy tudtam. Egyetlen jó oldala az egész történetnek, hogy kicsit képbe kerültem a bőrművességgel és a fával való munkával. Már amennyire egy kis lakásban széttörött térddel lehetséges. A júniusra tervezett lagzink elmaradt a Covid miatt, de végülis nem is volt baj, mert táncolni úgy sem tudtam volna. Így meg ingyen át tudtuk tenni egy évvel későbbre (nem árulok el nagy titkot, a Covid második hulláma miatt azt az időpontot is át kellett raknunk), tiszta haszon.
Szóval voltak itt komoly mélypontok, eltelt egy nyár sport, túrázás nélkül, ami talán jobban fájt, mint a térdem. A nyárba azért tudtunk csepegtetni egy kis boldogságot is, mivel úgy gondoltuk, hogy most már jobban összeegyeztethető lesz az életünkkel egy négylábú, kiruccantunk Tatára megnézni egy német vizsla almot. Megbeszéltük előtte, hogy ez nem jelenti azt, hogy veszünk, sőt, nem veszünk, pénzt sem viszünk. Nanáhogy Bambusz Zsófi ölében utazott haza. Ennyit is a boldogságról, otthon azért hamar kiderült, hogy egy átokfajzattal van dolgunk. Magas intelligencia párosítva nagyfokú devianciával és magas fájdalomküszöbbel… Hmm…
Mivel eleinte úgy gondolkoztunk, hogy megtartjuk Krokodilt, vettünk rá egy tetősátrat. Ezt használtuk a nyáron párszor (törött lábbal…), majd úgy döntöttünk, hogy a gyerekkel, kutyával, biciklikkel (amiket Európán belül azért szeretünk magunkkal vinni) kicsi lesz nekünk a jó öreg Pajero Sport.
Szóval kipróbáltuk a tetősátrazást is, majd ősszel vettünk egy 2003-as Mercedes Sprintert, amit Vaskacsának neveztünk el a Balu kapitány című mese ikonikus repülője után. A furgon beépítésével párhuzamosan eladtuk Krokodilt egy ismerősnek. Szomorúak voltunk, hogy meg kellett válnunk szeretett útitársunktól, de ennyi autót fenntartani nem sok értelme lett volna. Az összkerékhajtásról le tudtunk mondani, a nagyobb hellyel viszont sokkal több komfort áll rendelkezésünkre. Vaskacsát jobban beépítettük, mint Krokodilt, kapott: nyitható, lefóliázott ablakokat, tetőventilátort, napelemrendszert munkaakkumulátorokkal, gázolajos állófűtést és sok praktikus apróságot. Az autót részletesen egy videóban fogom bemutatni, de a lényeg, hogy (számunkra) teljes értékű lakóautó vált belőle úgy, hogy furgonként és személyszállító járműként is tudjuk használni kis átpakolást követően.
Szóval ki kell ábrándítsalak kedves Olvasó, a nagy Földkerülés után belföldön kavirnyáltunk 2020-ban, pihentünk a Duna partján Neszmélynél, voltunk Balatonon, de nagyjából ennyi. Mivel Zsófi várandós volt, nem is bántuk, hogy kicsit lazább évünk volt ebből a szempontból. Ősszel Kemencén kirándultunk, ott fejeztük be a szezont egy kalandos, ámde érzékeny és személyes vetületű hazajövetellel, amit itt nem részleteznék. Visszatértem az úszáshoz, kis edzést követően átúsztam a Dunát a Szabadság híd és a Petőfi híd között, ami hatalmas élmény volt. Az év hátralévő része a babavárással telt, karácsony előtt meg is érkezett a kis hercegnőnk, így az ünnepek nagyon különleges hangulatban teltek!
Következzen pár digitális kép vegyesen az analóg hibaista fotókkal 2020-ból:
