Ahogy említettem az előző blogbejegyzésben, San Franciscoban izgalmas napokat töltöttünk, de talán jobb az idegbaj, őrület, stressz szavakkal jellemezni ezt a rövid kis intermezzot. Történt ugyanis, hogy postán vártunk egy nagyon fontos levelet, amit San Francisco egyetemi negyedében, Berkely-ben terveztünk átvenni. Beluga papírjainak egy részét postán küldték ki a közvetítőnek a regisztráció után kb. másfél hónappal, mondanom se kell, hogy nagyon-nagyon fontos dokumentumokról van szó. Mi úgy számoltuk ki, hogy amikor San Francisco-ba érkezünk át tudjuk venni a levelet.
Egy Amazon csomagautomatába kértük megcímezni a borítékot, azt olvastam, hogy itt három napig lehet átvenni az érkező csomagot, levelet. Csakhogy ez kizárólag az Amazon rendelésekre vonatkozik (a papíron kívül egyébként volt Amazon rendelés is a csomagban), a postán küldött leveleket át sem veszik! Igen, hibáztam egy kicsit, bár nehezen volt elkerülhető, azt most hagyjuk, hogy miért. Mi egy nappal az érkezés előtt megérkeztünk a helyre és biztos ami biztos tájkozódtunk, ahol felvilágosítottak bennünket arról, hogy alapból nem veszik át az ilyen küldeményeket. A kedvünkért viszont azt ígérte az Amazonos srác, hogy gondoskodik róla, hogy ne küldjék vissza a csomagot.
Hát nem gondoskodott… Kerestük az Amazonnál, meg az egész egyetemi épületben, csomag sehol, a tracking number mégis azt írta, hogy kézbesítették a csomagot! No, ez érdekes. Úgy gondoltuk, visszaküldték, bár senki sem tudott érdemben információval szolgálni a csomag hollétéről. Még aznap éjjel beszöktünk egy szövetségi postai elosztóhelyre San Franciscoban, kiköveteltük, hogy beszéljen velünk egy menedzser, aki hosszas telefonálgatás után kiderítette, hogy abban a körzetben hova viszik vissza az át nem vett csomagokat.
Természetesen nem oda vitték vissza, sőt teljes sötétség uralkodott az ott dolgozók fejében, a segítőkészség szó pedig nem szerepelt a szótárban. Itt már kinyílt picit a bicska a zsebemben és felvilágosítottam őket, hogy fizettünk egy bizonyos szolgáltatásért, jó lenne ha legalább annyit segítenének, hogy elmondják hova menjünk következőnek érdeklődni. Kihajítottak egy telefonszámmal, annak ellenére, hogy elmondtuk, hogy külföldiek vagyunk, értelemszeren nincs sim kártyánk, amivel telefonálhatnánk.
Utolsó mentsvárként elmentünk a címhez legközelebbi postára, hátha. Hát nem, de legalább elküldtek egy másik helyre, ahol megint telefonszámokkal traktáltak és közölték, hogy nem tudják hova viszik vissza a csomagokat, de ha tudnák is pontosan, biztos nem engednének be oda. Köszi, az mondjuk nem gond, már egy szövetségi szintű épületbe betörtünk… No, nem maradt több ötletünk, de az utcán ötletelgetve észrevettem egy autós futárt, na mondom elkaplak és kiszedem belőled azt is, amit nem tudsz. Nem tudott semmit, de ő legalább segítőkész volt és ezen apropóból felindulva úgy döntöttünk visszamegyünk a címre és megvárjuk az ottani futárt, tart ameddig tart.
Ja, igen már két és fél napja szórakoztunk ezzel, szóval ez volt az utolsó szalmaszál. Szóltunk a címen, hogy megint itt vagyunk, nehogy elengedjék a futárt, amíg nem beszéltünk vele és vártunk az épület előtt. Illetve Zsófi az épület előtt vadászott, én meg a kocsira vigyáztam, ne szórjuk már az értékes dollárokat parkolásra, három dollár óránként! És vártun, és vártunk és vártunk. Aztán egyszercsak megjelent Zsófi a kocsi ablakában és lobogtatta a csomagot. Elkapta a futárt, aki még egyszer megpróbálta kézbesíteni a csomagot, ilyen egy aranytündérbogárt!
Padlógázzal húztunk el az egyetemistákkal és hajléktalanokkal teli negyedből (fura párosítás, de ez van, rengetegen élnek az utcán sátrazva!), irány az Aranykapu, csak bújjatok rajta! Bújtunk jólvanmárna, felülről, alulról is megnéztük, majd bevettük a várost, ahol nem kevesebb hajléktalan található. Azért szép, de nem laknék itt. A városnézés után kiautózunk és nyugat felé vettük az irányt, egyenesen a Csendes-óceán nyugati partjára.
Úgy döntöttünk, hogy a partmentén csorgunk végig Los Angeles felé, hátha szép lesz. Szép volt, de nemcsak az óceán látványa gazdagította élménytárunkat, hanem a Bajkál-tóval ellentétben itt találkoztunk fókákkal. De még mennyivel! A part egy szakaszán több száz hatalmas fóka heverészett, egy hozzájuk közel található emelvényről lehet szemlélni az életüket. Az életük pedig igen izgalmas, ugyanis nem nagyon csinálnak semmit. Mármint semmit tesznek. Trécselnek, röfögnek, veszekednek, elindulnak majd két-három méter után az úticélt elfelejtve megpihennek, esetleg homokot szórnak magukra. De a kedvencem az a fóka volt, amelyik fél óráig mozdulatlanul a hátán feküdt és sütette a hasát. Aranyéletem, dolgozni ki fog?
Jó, tevékenyek ám, ebben az időszakban nagyrészt nőstények uralják a partot, amik, ha nem vemhesek, akkor szoptatnak, ebből áll az életük nagy része. Ha az alfától vemhesek lettek, előfordul, hogy a ciklus végével, mielőtt visszajutnának az óceánba táplálkozni elkapja őket egy-egy béta hím hátulról és akkor még erőn felül lenyomnak még egy kört. Szóval a hím elefántfókákról ennyit, láttunk egy párat egyébként a parton, de azok bébik voltak, méretük és súlyuk nem mérhető egy kifejlett, 2.5 tonnás monstrumhoz. Elképesztő élmény volt őket megfigyelni, nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ezt láthattuk, a túra egyik legmeghatározóbb élménye volt!
A fókákat magukra hagyva lecsorogtunk Los Angeles felé a parton, jajj, ez a 34°C így októberben olyan megterhelő, muszáj volt csobbannunk egyet az óceánban! Nem volt túl meleg, de legalább ez a tény elriasztotta a tömeget, konkrétan egyedül mi fürödtünk az egész parton. Mi viszont nagyon élveztük, mindig meg kell ragadni az alkalmat egy jó kis fürdőzésre!
A túrával kapcsolatos írásaim, fényképeim, videóim megjelennek az Utazóbázis Európán túli Facebook csoportjában is. Utazással kapcsolatos érdekességekért, infókért, tájékozódás céljából ne habozzatok belépni!