Szóval a csúnya bukta után magunk mögött hagytuk az Aral-tavat, Türkisztánt kitűzve célként. Nem összetévesztendő Türkmenisztánnal, az egy külön ország, oda most nem megyünk. Meg a többi “sztán”ba se, aminek sok oka van (vízum, idő, nem engedik be a drónt). Megnéztük az itt található mauzóleumot és a mecsetet, majd téptünk tovább Almaty felé.
Almaty Kazahsztán legnagyobb városa, van egy pár látványosság, de összességében nem annyira izgalmas hely. A város felett viszont hatalmas havas hegyek és a BAO, Big Almaty Lake, nemzetközi néven. Mivel a határ közelében van, úgy olvastuk engedély kell, szóval beslattyogtunk a követség által javasolt hivatalba. Hát szórakoztunk kb. egy órát, majd átküldtek a város túloldalára egy másik hivatalba (senki nem akart velünk érdemben kommunikálni, mivel nem tudunk kazah vagy orosz nyelven), ahonnan jöttünk. Húsz km oda, húsz km vissza, merthogy onnan visszaküldtek az eredeti helyre.
Két órás szopakodás következett, nem tudok mást írni sajnos. A kazah bürökrácia a magyarhoz hasonló, ők nem tudnak semmit, nem is érdekli őket semmi, külföldit még életükben nem láttak, nem is tudnak velük mit kezdeni. Több hivatalnokkal próbálkoztunk, mindegyik után a bunkó, nemtörődöm portásnál kötöttünk ki, aki a focit nézte és azt hajtogatta: nyetu. Mindezt úgy, hogy a másik hivatalban letelefonálták, hogy mi kell nekünk és vártak minket. Vártak… Na persze, a nő akivel találkoznunk kellett volna lelépett hivatali időben. Sok-sok köszi!
Végül egy hapsi, akinek már jópárszor beverték az orrát és össze volt varrva a szemöldöke (kb. 10 öltéssel) fordított és kiderült, hogy nem is kell engedély. A bevert képű srác egyébként amerikában él és hivatásos bokszoló, de elmondta, hogy ő kazah állampolgárként is hasonló bánásmódban részesül. Na, mindegy felgurultunk a hegyekbe, a tóhoz. Gyönyörű volt a táj, amit érdemesnek tartottam ledrónzni. Kár, hogy egy vezeték interferenciát okozott és a repülés végén leszállás helyet csak annyit láttam, hogy a drón össze-vissza pörög majd lezuhan a szakadékba. Rohantam lefelé, eszem áll meg!
Fél órát loholtam a hegyoldalba, kutatva Lassie után, hasztalan. Füttyöt hallok a hegyoldalról, Zsófi integet fentről a kis szenyóval. Kazah gyerekek látták merre zuhant és segítettek megtalálni és felhozni. Másnap még feljebb gurultunk, rövid határellenőrzést követően 3200 méterig autóztunk. Voltam már ilyen magasan, még jó régen amikor a Mont Blanc-t próbáltuk mászni pár kőkemény sráccal.
Akkor is jó szarul lettem, most is. Végül 3000 méteren napoztunk, Zsófi szénné égett a napon, én fuldokoltam. Lejjebb gurulva újabb tragikus drónozás következett. Ismét a leszállás során következett be fatális esemény: túl nagy sebességgel ereszkedtem, emiatt a drón alatt légörvény keletkezett, ami megakadályozta, hogy a talaj felett visszalassítsak, így keményen landolt a gép, majd azonnal fel is emelkedett. Szóltam Zsófinak, hogy állítsa le kézzel, ami egy teljesen biztonságos módja a leszállásnak. Sajnos a pánik miatt, hogy már megint gond van túlságosan felnyúlt, az ujjai beleértek a lapátokba, kis darabot levágva, lekaszabolva az ujjaiból.
Gyorsan bekötöztük, szerencsére nem volt vészes. Irány Almaty, elértük a tízezredik km-t Krokodillal, meghibásodás nélkül. Olajcserét és átvizsgálást kapott az autó. Amikor a diagnosztika kihozott egy, átszámítva kb. 300 ezer forintos árajánlatot eléggé lehidaltam, gyorsan lealkudtuk ennek a tíz százalékára a teljes végösszeget. Kicsit túl sok mindent szerettek volna kicserélni, végül az alapos átbeszélésből kiderült, hogy egy szimeringet kell kicserélni azonnal, a többi várhat. Így nyugodt szívvel és leszervizelt autóval haladtunk tovább Kelet felé!
