Mielőtt elhagytuk Grúziát megnéztünk egy óriási vízesést, a Gelveti vízesést. Kettő is van, egy kisebb és egy nagyobb, mi természetesen a nagyobbat néztük meg, elvégre maximalisták vagyunk. Ja, igen az is volt közelebb… Érdemes váltóruhát felvinni, mi csuromvizesek lettünk. Persze gyakorlatilag beálltunk közvetlenül a zuhatag alá!
Másnap lecsorogtunk a grúz-orosz határhoz, ami egy hatalmas, hegyek ölelte völgyben van. Grúziából simán kiengedtek, kis bürokratikus huzavona után, pedig már Oroszországba is beléphettünk. A városok, falvak nem voltak túl bizalomgerjesztőek Kazahsztán irányába, de nem volt semmi problémánk a helyiekkel. Igaz, hogy próbáltunk minden feltűnést és konfliktust kerülni, bár az utakon elég nehéz, őrült módjára közlekednek. Nem kell meglepődni, ha egy kétsávos főúton jobbról és balról is előznek, miközben jönnek szemből. Szóval ésszel kell vezetni. Egyszer aludtunk, észre sem vették, hogy a benzinkút mellett durmolunk. Az út nagy része korrekt, viszont naplemente után szembejött egy olyan szakasz, ahol egyáltalán nem volt út.
Egy főbb városba vezető főút 30 km-es szakasza hiányzott, a földút 1 méter mélyen beásva egy puszta közepébe. Ezzel nem is lett volna nagy gond, csakhogy teljesen elöntötte a víz. Így hol jobb, hol bal oldalt közlekedtünk a helyiek által ledöngölt, új úton. Élmény volt, terepjáró nélkül aggódtunk volna, hogy hogy jutunk át… Szerencsére egy helyi kisbuszos mögé sikerült beállni, így csak követtük merre megy. Volt, amikor ő is megállt gondolkodni, hogy akkor most hogyan tovább, hát ilyen az élet a nagy Oroszországban.
Kifelé az országból volt a legalaposabb, kb. 10 perces autóátvizsgálás, mondanom se kell, az se lett volna jó semmire. Persze nem is viszünk semmit, ami miatt aggódnunk kellene. Mindenesetre nem kellemes egy ilyen mustra. Amíg nem bontják szét az összes cuccunk, szerintem elég jól megússzuk. A kazah határőrök kedvesek, normálisak, rendben átértünk. Az út első szakasza itt is elég jól indult, majd 300 km nagyon rossz minőségű aszfalt következett. Autó méretű kátyúk, néhol max. 20-al lehetettt haladni, egy igazi rémálom.
Ritkán kell megállnunk pihenni, mert nagyon szeretünk menni, de itt rákényszerültünk. Az első nagyobb várost elérve vettünk 20 gb internetet kevesebb, mint 3000 forintért és tájékozódtunk, merre kéne menni, hogy elkerüljük a hasonló megpróbáltatásokat. Hát a helyzet az, hogy van út keresztbe is, de jobban megéri cikk-cakkozni (plusz 800 km!!!). Szóval cikk-cakkozunk, és fogunk még jócskán, hiszen hatalmas az ország. Javarész pusztát láttunk eddig és tevéket, lovakat, teheneket. Ja, igen útbaejtettük az Aral-tavat.
Sajnos Chiaturához hasonlóan ez is hatalmas csalódás volt. Lehet, hogy Üzbegisztánban meghagyták a hajóroncsokat, amik a tó kiszáradása után a mederben maradtak, Kazahsztánban sajnos nem ez a helyzet. A tóhoz közeli városból 65 km rossz minőségű földúton zötykölődtünk a tóhoz közeli faluhoz, ahonnan elvileg könnyen megközelíthető a híres hajótemető. A falu előtt megaludtunk és elképesztő csillagos ég vigyázta álmunkat, még a Tejutat is láthattuk szabad szemmel!
A következő nap nekiindultunk felfedezni a roncsokat, egy útileírással, két gps-el. A helyiek nem igazán tudtak érdemben segíteni, pedig még a kiszuperált óráimat is odaadtam a gyerekeknek. Szóval kb 5 km-re kellett volna lennie az első roncsoknak, de semmi. Homokos, süppedős, huplis földút vezetett a kiszáradt mederben, ami már önmagában is elég izgalmas volt. Balra mellettünk láttam, hogy egy hatalmas területen ott a kiszáradt meder, be kéne gurulni – gondoltam. Sikerült is, bármiféle jelzés nélkül balra kaptam a kormányt, hogy na, majd én rodeózok bent egy jót, hamár egy roncsot se láttunk. Kb. egy autónyit jutottunk és teljesen elsüllyedt a bal eleje, persze a jobb sem maradt stabil talajon.
Az akció eredménye másfél óra ásás és szenvedés, de kihoztuk. Leszakadt az amúgy is gyengélkedő bal oldali sárvédő elem, csak emiatt ástunk háromnegyed órát, olyan mélyre ásta az autó amikor végre ki tudtam tolatni. Összességében remek tapasztalat volt: eljöttünk olyan messze, ahonnan már nagyon rossz lett volna gyalog visszamenni, majd minden helyismeret nélkül elhagytam az utat méghozzá nem kis sebességgel. Ennek ellenére kemény munkával (köszi Zsófi!) és elszántsággal kiástuk magunkat a szorult helyzetből.
A slamasztika után tettünk még egy próbát egy másik úttal, de semmi. Összesen kb 30 km-t autóztunk a mederben, de a siker elmaradt. Visszacsorogtuk a 65 km-t és Almaty felé vettük az irányt. Odafelé azért útbaejtünk pár látnivalót, elvégre ne feleslegessen utazzunk több ezer km-t a pusztában!
