Az analóg fényképészet gyerekkoromtól kezdve jelen volt az életemben. Nagypapámtól kaptam még általános iskoláskoromban egy Zorkij 4-es kisgépet. 19 évesen vette 1958-ban és egészen addig használta, amíg meg nem vette élete második és egyben utolsó fényképezőgépét, egy tükörreflexes, fénymérős Zenith-et, valamikor a nyolcvanas években. Az orosz csodák engem is a hatalmukba kerítettek, amíg élt Pista papa hívtunk is elő párszor a kis lakása fürdőszobájának kádjában az infralámpa fényénél. A mai napig megvan az előhíváshoz szükséges szettje és felnőtt fejjel megpróbáltam újra megtanulni, de végül túl nagy macerának bizonyult. Érthető, hogy régen ez egy szükséges dolog volt, mert meg lehetett spórolni az előhívás költségeit. Ma már nem a hívás drága kifejezetten, hanem a film, ami a digitális fényképezők térnyerésének köszönhető. A digitális korszak előtt point and shoottal lőttem értékelhetetlen fotókat, és csak sokkal később, a fényképész iskola mellett nyúltam vissza újra a régi technológiához. A lejárt filmek bája és olcsósága magával ragadott, viszonylag sok tekercset lőttem el 2017-től kezdődően.
Számtalan típusú gép és film fordult meg a kezem alatt, most is van egy-két point and shoot gépem, de van pár Nikon FM is, mivel nagy csodálattal vagyok a japán technika iránt. Arról nem is szólva, hogy használni tudom a profi objektívjeimmel, nem mintha erre gyakran sor kerülne. Időközben eléggé megdrágultak a filmek, lassan kikopik ez is az életemből, olyan kevés rá az igény, hogy már nem gyártanak normális áron filmeket. A régi lejártak árai is felmennek, egy idő után meg úgyis rájön az ember, hogy a lejárt film mégsem hozza a kívánt szintet. Szóval volt pár jó év, valószínűleg el fogom adni a vásárolt gépek nagy részét és megtartom emlékbe a családi ereklyéket. Addig is itt van pár kép a 2021-es évből!
