Barcelonába visszaérkezve átvágtunk a Catalunya terén és elsétáltunk a Sagrada Familia monumentális építményéhez, ami még építés alatt áll. Jó munkához idő kell, ahogy a bejutáshoz is sajnos. A bazilika előtt ugyanis mérhetetlen embertömeg várakozott a bejutásra…
Na azért ez nem rossz! Forrás
Nagyjából 3 órás sorban állás után juthattunk volna be, ezért inkább úgy döntöttünk kívülről alaposan megnézzük, minden részletében kielemezzük és majd visszatérünk egyszer (például főszezonon kívül), hogy belülről is megcsodálhassuk. Kár érte, még a belépési díjat is hajlandó lettem volna kifizetni, így inkább müzlit vettünk belőle vigaszdíjként.
Sagrada Familia – nagyon egzotikus! Forrás
Továbbattyogtunk az Arc de Triomf diadalíve felé, ahol szembetalálkoztunk egy elektromos gördeszkán guruló sráccal. Persze rögtön ki kellett próbálnom, az egyébként bérelhető masinát. Nem vagyok egy deszkás mester, gördeszkázni soha nem tudtam megtanulni, a wakeboard viszont egész jól megy. Csakhogy a vízi-deszkán van hova kapaszkodni! Kapaszkodó hiányában elég bénácska voltam, főleg, hogy az elektromos motor talán túlzottan is nagy gyorsulásra volt képes. Mivel nem sikerült összetörnöm, jó hangulatban váltunk el a fiatalembertől és elértük a tengerpartot. Nem volt éppen jó idő, viharos szél fújt, így nem mártóztunk meg a koszos vízben, csak lezuhanyoztunk a part menti tusolókban. Miközben ezt a tevékenységet folytattuk a szél folyamatosan elfújta a cuccainkat, sanyarú dolog lehet hajléktalannak lenni.
Engem a homokvár-csöpögtetésre emlékeztet… Forrás
Merthogy nagyjából úgy nézhettünk ki… Jó annyira nem voltunk büdösek, de európai mércéhez képest leharcolt túratáskánk különböző nejlon szatyrokat rejtettek, melyek ruháinkkal egyetemben remekül el tudtak szállni a part menti orkánban. Látványunkat tovább emelte a túra során az a tény, hogy mindig egy közért előtti padon ebédeltünk (fölöttébb romantikus hangulatban), ahogy itthon szokás a Blahán, ételosztás után. Meg persze a különféle városok terein való szunyókálásról ne is beszéljünk… Furcsa, de mi ezt nagyon élveztük, a szabadságérzet egy nagyon mámorító dolog, sajnos ennek eléréséhez sokan nem tudják levetkőzni gátlásaikat. Kicsit elkanyarodtam, de talán így jobban megérti a Kedves Olvasó, hogy milyen érzés így utazni picinyke kontinensünkön. Szóval nem vártuk ki a három órás sort a Sagrada Familia-nál, hogy elérhessük a vonatot.
Belülről is lélegzetelállító! Forrás
Mint már az előző részben leírtam, elképesztő sebességgel tettük meg a több, mint 600 km-es utat Madridba. Az állomás kijáratánál millió taxi sorakozott, soha életemben nem láttam ennyi taxit, biztos tudták, hogy érkezik a vonat Barcelonából (ami egyébként 3 óránként közlekedik, kerítéssel elzárt pályán, hogy egy birka se lehessen öngyilkos). Madrid gyönyörű város, de annyira nem fogott meg. Minden tényleg nagyon szép, helyén van és nagyon tiszta, de valahogy nem nyújtott semmi újat. Végigjártunk pár nevezetességet, megittunk egy forró teát a mekiből szerzett vízből készítve. Ez a város is inkább csak átutazóban érdekelt bennünket, nem szántunk rá egy teljes napot. Kinéztünk egy éjszakait, még amikor megérkeztünk Madridba, 17 euróért meg is vettük rá a helyjegyet.
Arc de Triomf, egy újabb íve a diadalnak. Forrás
Éjszakai lévén gondoltuk remek szálláshely lesz és aludhatunk egy jót Lisszabonig, miközben utazunk is. Hálókocsit nem foglaltunk, mert az luxus. Gondoltam lehajtható ülések lesznek, és ha nem lesz tömve a vonat, akkor kényelmesen eltöltjük az éjszakát, nyugodt körülmények között. Persze ehhez előbb el kellett érni a vonatot, ami igen neccesre sikeredett. Mi nyugodtan teáztunk a pályaudvar előtt, és át sem suhant az agyunkon, hogy mégis melyik pályaudvarról indul a vonat. Merthogy nyilvánvaló, hogy onnan, amelyikre megérkeztünk. Pedig Madrid nem egy pici város, 1,4 millió emberrel többen lakják, mint Budapestet. De mi teljesen nyugodtan bekorzóztunk oda ahova érkeztünk, hasunkban kellemesen lötyögött a délutáni erdei-gyümis tea.
A Güell-park sajnos kimaradt, legközelebb megnézzük! Forrás
Mutattuk a jegyünket az egyik kallernak, mondta, hogy: „Other station!!”. Nem értettem, mi az, hogy másik állomás? Barátnőmnek azonnal leesett. 12 perc múlva indult a vonatunk és mi nem a jó állomáson voltunk. Ráadásul az egyetlen éjszakai, amire még foglalásunk is volt. A nő azt mondta, hogy fussunk, és akkor talán elérjük. Kiszaladtunk a taxik tömegéhez, hogy akkor mi most taxival elérnénk a vonatunkat. Nem viccelek, több száz sárga autó sorakozott, kisebb dugót képezve a pályaudvar előtt. Persze mindegyik foglalt volt. Nagyjából 300 métert rohantunk, mindegyik taxiba bekiabálva, benézve, hogy üres-e. A 150. taxi a sorban üres volt, bepattantunk és csapkodtuk az ülést, hogy taposson bele. Most már képes vagyok megérteni egy nagyon kicsit a taxisokat. Ha így üvöltöznek az utastérben valószínűleg én is nyomnám.
Cuki fák a madridi Parque del Retiro kertjében, még csónakázni is lehet a park taván! Forrás
Sajnos a mi taxisunk nem így gondolta, és csigalassan közlekedett. Felhajtottunk egy a városban futó sztrádára, a GPS 10 perccel későbbre datálta az érkezést, 9 perc múlva indult a vonatunk. Még akár el is érhetjük, gondoltam, persze csak ha késve indul, mint egy magyar vonat. A Barcelona-Madrid vonat alapján a késésre kevés esély volt. Mindenesetre üvöltöztem a sofőrünkkel, hogy ne 120-al lassúzzon már, amikor csak 100-as a tábla. A szerelvény hivatalos indulása után egy perccel érkeztünk meg a pályaudvarra, én beszaladtam, hogy feltartsam a vonatot, a barátnőm, Zsófi pedig kifizette a 20 euró tanulópénzt a taxira.
Előfordul az ilyen, na! Még a legjobbakkal is. Hozzáteszem, többet nem fordult elő… Már eléggé fáradtak voltunk, hiszen egy hét telt el az indulás óta és elég keményen nyomtuk a túrát. Befutottam az állomásra és kerestem valami kiírást, hogy már elment-e a vonat. Meglepően sok ember volt a pályaudvaron, este 7 órakor… Várakoztak… Felnéztem a kijelzőre, az volt kiírva a vonatunkhoz, hogy „Delayed”. Nem bírtam felfogni, azt hittem törölték, vagy már elment.
Cibeles de noche, Madrid Forrás
Végül egy srác Ausztráliából (aki hat hónapos utazást nyomott Európában a haverjával), Jonathan megnyugtatott és elmagyarázta, hogy csak késik. Késik, hát persze! 20 percet! Sikerült lenyugodni, mégiscsak lesz szállás és nem csúszik az úti terv. Eldumálgattunk Jonathannal az indulásig, majd felszálltunk és elfoglaltuk az üléseinket. Kellemetlen meglepetés volt, hogy tömve volt a vonat. De nem kicsit! Egy hely sem volt már szabadon. A négyes blokkban egymás melletti ülőhelyeket kaptunk, velünk szemben egy kulturált pár kapott helyett. Valamiért maxon ment a fűtés, leengedett ablakok mellett fulladoztunk a zsúfolásig telt szerelvényben. Nem zárt fülkét kell elképzelni, hanem hagyományos kocsit. Üvöltő, síró gyerekek, lábszag, forróság, minimális hely a lábaknak. Ráadásul az üléseink az ajtó mellett voltak, így az étkező kocsi szolgáltatásaival éjszakázó emberek ajtócsapkodása is hozzájárult a nyugodt éjszakához.
Ha el tudtam volna aludni, erről álmodtam volna… Forrás
A velünk szemben ülő pár hölgy tagja elég kényeskedő volt. Komolyan mondom végig olyan fejet vágott, hogy nem bírtam nézni. Szegény srác! Folyamatosan csak a kedvében járt, egész éjjel rajta tehénkedett a nő és ő végig kedves volt vele… Megkérdeztem tőlük, hogy mi lenne, ha nem egymás mellett helyezkednénk el partnereinkkel, hanem egymással szemben. Így le lehet hajtani az üléseket, franciaágyat képezve (persze a kartámaszokkal elválasztva), és szűkösen, de legalább kinyújtott lábakkal aludhatunk, párhuzamosan egymás mellett. A hisztis csajszi persze erre olyan fejet vágott, hogy azt leírni sem lehet. Pedig a srác benne lett volna, mert neki volt esze!
Sajnos tehát ülve, görnyedve, izzadva, lábainkat hajtogatva aludtunk, visszasírva a tengerpart kemény homokját. Az éjszaka közepén átsuhantunk a spanyol-portugál határon, aminek következtében felkeltettek bennünket a határőrök, hogy véletlenül se tudjunk pihenni. Hajnalra valaki okos lekapcsolta a fűtést, akkor már persze hideg volt, úgyhogy a hálózsákokkal betakarózva aludtunk. Lisszabonba megérkezve nem volt nálunk fáradtabb, nyomottabb ember egész Európában! Egy hét túrázás és az, hogy sosem tudtuk, hogy hol fogunk aludni annyira lefárasztott bennünket, hogy szinte mozdulni se bírtunk. Ilyen állapotban kerestünk reggelihez való elemózsiát és vágtunk neki az aznapi feladatnak: Lisszabon felfedezésének!