2014. 06. 29. vasárnap
Korán ébredtünk a patak partján, összepakoltuk a vizes sátrat és útnak indultunk. A békés patak menti táj gyönyörű látványt nyújtott, azonban árnyalta kicsit jókedvünket az a tény, hogy továbbra is tocsogtunk a vízben. Ezt a problémát orvosolandó nejlon zacskót húztunk a zokninkra és úgy bújtunk bele a cipőnkbe. Ez a megoldás meggátolja, hogy átázzon a zoknid, megfázz és a felnedvesedett lábad hólyagos legyen. Elég kényelmetlen viselet és érdekesen néz ki a kívülállók számára, de praktikus. Ajánlott két-három zacskót felvenni, mert egy zacskó hamar kiszakadhat. A legnagyobb probléma a módszerrel, hogy nem szellőzik az ember lába és összevissza csúszkál a zacskón belül. Érdemes tehát teljesen vízálló cipőt vinni, de mindig vannak helyzetek, amikor átázik a cipő. Én nem bántam meg, hogy egy darab futócipővel vittük végig a túrát, sokkal kevesebb súlyt kellett cipelni ezáltal, ami nagy előny gyaloglásnál.
Kibattyogtunk a vizes fűből, vissza Blois felé. Az első körforgalomnál konstatáltuk, hogy innen vezet az út a következő megnézendő kastélyhoz. Hamar nekiláttunk stoppolni, 10 percen belül felvett egy Peugeot-s. Rendes alak volt, elvitt egészen a kastélyig, kb. tíz km-el ment többet, mint tervezte – csak miattunk. Az utat végigbeszélgettük, francia helyiként csak franciául tudott, de ez nem jelentett problémát, én mutogattam, barátnőm francia alaptudásával kommunikált. Letett bennünket a kastélynál, megköszöntük és nekiláttunk felfedezni a kastélyt. Szerencsére ingyen bejutottunk, az Eu-s diákos kedvezménnyel. Ha az ember hallja a kastély szót, vagy a Disney bevezetője ugrik be, vagy a chambordi kastély. Elképesztően monumentális és finoman kidolgozott építményről van szó. Rengeteg terem, lépcsők, várárok és óriási kert. Mindez természetesen tökéletes állapotban (néhol folytak felújítások, de nagyjából mindent meg lehetett nézni).
Kimaxoltuk a kastélyt, már csak azért is, mert megint eleredt az eső és eléggé elegünk lett a folyamatos ázásból. Nem azért jöttünk, hogy vizesek legyünk, meg annyira nem is készültünk rá. Márpedig csuromvizesen, fázósan nehéz élvezni bármit is. Ezen gondolatmenetnél fogva dél-nyugatnak vettük az irányt, hátunk mögött hagyva a Loire-t, meg a gyönyörű kastélyokat. Többet terveztünk kastélynézésből, de a legszebbet kiveséztük és tudtuk, hogy legkésőbb Korfu szigetén eltöltjük majd kellemesen a megspórolt időt. Szóval dél után nem sokkal sikerült stoppolnunk. Ki voltunk akadva húsz perc után, hogy minket soha senki nem fog felvenni, pedig lássuk be: húsz percnél még a buszra is többet kell várni néha.
Körbejártuk, kívül-belül! Laknám!
Egy katona vett fel minket, a hátsó ülésen puskával (amit vadászásra használt). Biztosított bennünket, hogy be van biztosítva és berakta hátulra, hogy ne parázzunk. A puskától nem paráztunk, annál inkább a vezetési stílusától. Az előző sofőrünkhöz hasonlóan kiváló helyismerettel rendelkezett, olyannyira, hogy pontosan tudta, mikor áll meg az előttünk közlekedő autós. Miután majdnem belerohantunk közölte velem, hogy ő Schumacher és ne aggódjak. Ez az állítás több ponton is aggódásra késztetett, legfőképpen az, hogy Schumi mellett nincs mitfahrer aki szól, hogy van előttünk egy autó (ezt a szerepet én vállaltam rövid utazásunk során) és meg kellene állni. Ezen gondolatok kíséretében engedtük útjára sofőrünket, aki a kérdésre, hogy mivel tartozunk, csak megveregette szívtájékon a mellkasát, mutatván, hogy ő francia.
Ebéd a meki előtt. Közben száradnak a cuccaink…
Kezdetét vette 10 órás, 5 átszállásos utazásunk az óceán partja felé. Főként regionális vonatokkal mentünk, hogy elkerüljük a helyjegy mizériát. Utunk során busszal is volt szerencsénk közlekedni, mivel az inter jegybe bizonyos helyeken ez is beletartozik. A lezser buszvezető egy rövid pillantással nyugtázta, hogy ő ilyen jegyet még nem látott, ergo helyezkedjünk el kényelmesen. Megnézném, hogy itthon a volánnál erre mit szólnának, valószínűleg elküldenének melegebb éghajlatra. Nem kellett minket küldeni, mentünk mi magunktól is! Egy hosszabb átszállásnál ebédeltünk meg, mégpedig raviolit, egy meki parkolójában. Remek látványt nyújthattunk, mindenki megmosolygott bennünket. Még jó, hogy volt nálunk egy konzerv, mert semmi sem volt nyitva vasárnap, különben éhen maradtunk volna. A mekiben megpróbáltunk vizet szerezni, de magyarosan nem adtak, úgyhogy szomjasan sündörögtünk vissza az állomásra.
Útközben egy virágboltba betévedve mutogattuk az angolul nem tudó virágos lánynak, hogy szomjan halunk. Megértette és nagyon kedvesen megtöltötte az üres palackunkat. Olyan rendes volt, hogy nemcsak megtöltötte a mi palackunkat, de adott egy másik, bontatlan hűtött vizet, ami vasárnap lévén, (hahaha, ne vonjunk párhuzamokat kérem!!!) nagy kincsnek számított. Konkrétan a víz nélkül másnap reggelig nem lett volna ivóvizünk, úgyhogy tényleg nagyon jól jött. Nagyon jól esett a lány figyelmessége, remélem, megörökli a virágboltot és boldogan él, amíg meg nem hal. Bár nem tudom, hogy a halak tudnak-e boldogok lenni, de azért kívánom neki…Bordeaux-ban átszállva (ezt a várost majd visszafelé terveztük megnézni), tizenegy fele érkeztünk meg Franciaország egyik leg-délnyugatibb részébe, az Atlanti-óceán partjához, Arcachon-ba. Éjjeli sötétségben érkeztünk meg, úgyhogy nem sokat láttunk a helyből, elsődleges cél egy alkalmas sátorhely megtalálása volt.
Gyalogoltunk vagy öt kilométert „Legenda vagyok” hangulatban, mire megtaláltuk a kempinget. Olyan jól megtaláltuk a kempinget, hogy közvetlenül a bejárat mellett levertük a sátrat. Mármint kívül… Merthogy a kemping méregdrága volt, amit mi nem akartunk kifizetni. Gondoltuk, majd azt mondjuk, hogy késő éjszaka érkeztünk meg és nem tudtuk, hogy be lehet menni, meg senkit sem láttunk, akinél be lehetett volna jelentkezni. Jól gondoltuk, ez a taktika eléggé bejött, egyszer sem jöttek szólni, hogy tessék bejönni.
Ebbe az öbölbe érkezett meg a vonat, éjféltájt. Arcachon kevesebb, mint egy órányi vonatútra van Bordeaux-tól Forrás
Valószínűleg nem vett észre minket senki, de ha észre is vett, azt gondolta: de primitívek, nem tudják, hogyan működik egy kemping, na, majd holnap bejelentkeznek, ma aludjanak kint, ha ennyi eszük van… Hát kint aludtunk. Ez annyiban volt rossz, hogy nem tudtuk lecövekelni a sátrat. Persze nem magától értetődő, hogy bent le tudtuk volna cövekelni, mert egy csomó kempingben alkalmatlan a talaj sátrazáshoz. Befeküdtünk hullafáradtan, kicsit aggódva és jó büdösen – Párizs óta nem fürödtünk…
Éjjel három körül elkezdett zuhogni az eső. Alig hittem el… Lemenekültünk a rossz idő elől a legdélebbi helyre és esik az eső. Percek alatt vizes lett a sátor belseje, hiszen kikötés nélkül összeért a két réteg. Alsónadrágban kitámolyogtam cövekelni. A felázott talajba úgy-ahogy, de leginkább sehogy, kikötöttem a sátorponyvát. Csuromvizesen visszakúsztam a sátorba, az összes cuccot eltettük a sátorfalak közeléből és vártuk az özönvizet. Összegörnyedve, egymást és a cuccokat átölelve aludtunk el, miközben folyt a víz a sátor oldalán. Hihetetlen, de a sátor képes volt annyira kizárni a vizet, hogy a falak nedvességén kívül nem áztunk be jobban. Jó sátrat választottam, érdemes volt megvenni a túra előtt nagyjából két nappal, tudtunk aludni, minden nehezítő körülmény ellenére, ami felbecsülhetetlen érték egy ilyen fárasztó túra során.