Nappal sokat olvastunk, fürdőztünk, közösen ebédeltünk és vacsoráztunk, este pedig pár sör mellett néztük a csillagokat és élveztük a hűvös, sós szellőt. De minden jónak vége szakad egyszer, Mártonéknak hazafelé kellett venniük az irányt, vissza kellett térniük a munka világába.
Elváltak útjaink, ők mentek a határ felé, mi tovább délnek. Öt nap után újra úton voltunk és kicsit felpörgettük az eseményeket, hiszen mi ritkán töltünk egy helyen egy-két éjszakánál többet.
Továbbindulás előtt felfedeztem, hogy ereszt a bal hátsó kerék, így kicseréltem némi szitkozódás közepette a pótkerékre és elhagytuk a táborhelyünket. Felfedeztük Lefkada nyugati oldalának legjobb partjait, majd kompra szálltunk és átruccantunk Kefalónia szigetére. A teljes szigetet körbejártuk, keresztül kasul. Rengeteg ugrálós, barlangos strandon jártunk, sőt még egy rejtett barlangi tavon is csónakáztunk. A részletes útvonalterv, ahogy mindig, most is megtalálható a “Térkép a kalandjainkról” blogbejegyzésben!
Kefalonia szigetéről visszakompozva Lefkada keleti partjait fedeztük fel, majd hazafelé vettük az irányt, de csak szépen komótosan. Komótos alatt azt értem, hogy a gyerekek annyira megszerették a helyi szamár szobrokat, hogy az összesnél meg kellett állnunk. Mivel ezt viszonylag hamar megelégeltem, kitaláltuk, hogy veszünk egyet magunknak. Az első adandó alkalommal rá is kérdeztem, hogy hol lehet ilyet kapni, a következő sarkon pedig bepakoltam a majd’ ötven kilós szamarat száz euróért Vaskacsa gyomrába. A gyerekek odáig voltak meg vissza, hazaérve Bende barátommal lebetonoztuk és a kert legfőbb díszévé, egyben helyi látványossággá avanzsált.
Út közben állomásoztunk egy elsüllyedt városnál, megnéztük Parga városának öbleit, majd mielőtt Kalambaka felé vettük volna az irányt útba ejtettünk egy gyönyörű völgyet, amiben egy fantasztikus túrát ejtettünk meg. Ajánlom mindenkinek az Acheron Springs nevű helyet, aki Görögországból nem csak a tengerre kíváncsi, érdemes útba ejteni a nyugati part felé. Nagyon sokáig fel lehet menni a folyó által kivájt völgyben, hol úszva, hol sétálva.
Visszafelé az a fantasztikus ötletem támadt, hogy a raftingosokon felbuzdulva leereszkedem a folyó egy szakaszán, felfújhatós flamingóval. Az ötlet egészen addig volt zseniális, amíg nem érkeztem egy zúgóhoz. Látva, hogy egyébként arra kellene mennem még evickéltem is, hogy ne a zúgót elkerülő folyamba kerüljek.
Nem volt rajtam sisak. Nem volt rajtam mentőmellény vagy bármilyen olyan eszköz, ami eszméletvesztés esetén a felszínen tart. Nem volt velem senki. Nem volt senki a parton. Teljesen egyedül voltam, senki sem tudott volna segíteni, ha baj ér. Klasszik Jani. Nem sokon múlt, hogy tragédia legyen a felelőtlen baromságomból. A zúgó gyakorlatilag az első pillanatban kiszippantotta alólam elementáris erővel a flamingót, a testem víz alá került, egy kézzel fogtam azt a szerencsétlen felfújhatós lufit és vártam, hogy vége legyen. Összevissza vertem mindenemet a nagy sziklákon, amikor a kb 5 méter hosszú szakasznak vége lett alig bírtam a felszínre kerülni. Pedig én milyen fantasztikusan tudok úszni és mennyire ismerem a vizet és a rafting is csak egy unalmas teadélután nekem.
Felmértem a károkat. A fejem egyben volt, háromból négy, ja várj, nem… Négyből három végtagom megúszta, beleim bentmaradtak. A térdem viszont nagyon beütöttem. Kellett kicsit gondolkozni, hogy melyiket is, mert irgalmatlan fájdalom lett úrrá rajtam, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez az amelyiket pár éve ripityára törtem, vagy a másik. A másik volt. Remek, akkor végleg lerokkantam – gondoltam. Nem fájt annyira, mint amikor hét darabra törtem a bal térdkalácsom, de fájt annyira, hogy ne tudjam eldönteni, hogy eltörtem-e a jobb térdem.
Felevickéltem a flamingóra és hagytam magam az árral sodródni, a térdem belógattam a vízbe és vártam, hogy elmúljon a fájdalom. Közben azért átértékeltem egy-két dolgot, remek figyelmeztetést kaptam megint a sorstól. Nemsokára megérkeztem a találkozó ponthoz, ahol Zsófi már várt a két gyerekkel. Addigra már összeszedtem magam annyira, hogy úgy tudjak tenni, hogy nagyjából minden rendben, nem volt vészes. De az volt. Belül legalábbis. A térdemben elmúlt a fájdalom, képes voltam vezetni, így kis pihenés után indultunk tovább. Van, ami sosem változik…
Hazafelé útbaejtettük Kalambakát, felmentünk a hegyekbe is, túráztunk egy nagyon szép völgyben és ellátogattunk az autentikus hegyi faluba, Metsovoba, ami nem volt annyira extra, mint amennyit vártunk tőle. Utolsó állomásunk a Metsovohoz közeli hegyi tó volt, ami egy mesterséges víztározó tulajdonképpen. Tiszta amerika érzésünk volt a csendes, turistáktól és helyiektől is (!) mentes, fenyő erdőkkel határolt tónál. Eltöltöttünk itt egy kellemes estét, viszont nem fürödtünk benne, mert a helyiek sem tudtak semmit a strandolási lehetőségekről. Azaz az egyetlen helyi nem tudott semmit, aki szembejött velünk, merthogy ennyire elhagyatott volt a hely.
A környező hegyek motorozásra csábítottak, de hát nem volt nálam motor. Apropó, még Kalambakában jelzett a telefonom, hogy felkerült egy új hirdetés, így bevallom miután megláttam a patika állapotú álomgépet a hahun, már nem is annyira akartam sokat időzni Magyarországtól távol. Elfáradtunk, a gyerekek is nyűgösen viselték a rendszer hiányát és persze a motor hirdetés is ott volt ugye. Még két nagyon régi hidat megnéztünk, az egyiknél egy gyönyörű szoros mélyére is becsavarogtunk, majd nyakunkba vettük a guruló palotánkat.
Hazafelé a pótkerék eldurrant a szerb autópályán, megszereltettük egy közeli szervizben az eredeti lassú defektes gumit és vettünk egy másik használt, de jó állapotú pótgumit is, felnire szerelve. Át akart verni a jóember, mert 10 eur-t beszéltünk, de ő 100-at szeretett volna. Gyorsan elintéztük a félreértést és megálltunk 25 eurnál, még így is rendben voltunk. Cegléden aludtunk egyet, másnap megnéztük a motort és nem sok vacilálás után bepattintottuk a hátsó részre. Tudniillik rámpa mindig van bent, az ilyen helyzetekre. Szóval meglett az álommotor is az álomnyaraláson, bent figyelt a kis 500-as Honda enduro, a “Milyen fa szamár? – Cement.” mellett, teljes volt az életérzés. Mások azt mondanák, alig fért be, meg nem gondoltam volna, hogy befér. Én meg azt mondom, hogy befért. Mindegy milyen áron.
Hazaértünk, pihentünk, kipróbáltam a motort egy 250 km-es tereprallyn az országot keresztülszelve (amiről videót is készítettem), mert a nevezés még járt a vételhez. Eddigi életem legjobb napja volt. Ezután nekiláttam munkát keresni. Rabigába hajtom a fejem én is négy hónap után, mert nem lehet csak az álmainkban élni. Miért nem? Mert nem lehet. Mindent nem lehet gyerekek. Egyébként azért nem, mert nem akarjuk. Most még nem. Most még nem ez a jó a gyerekeknek és lehet sosem lesz az. De azért hosszabb kiruccanásokat mindig közbe lehet iktatni és egy bázist érdemes fenntartani. Nem szabad teljesen elvágni a szociális kötelékeket sem. És a munka nemesít. Na, persze…
