A Nemrut vulkánból kikecmeregve északnak vettük az irányt, végigcsorogtunk a Van-tó mellett, elhaladtunk az iráni határ, majd az örmény határ mellett és átléptünk Grúziába. A határátlépés a várakozásokkal ellentétben simán ment, nem szedték szét az autó, teljesen rendben ment minden. Elindultunk az első úticélhoz, Kutaisi felé. Két gps két irányt mutatott, hoppá. Nahát. Milyen érdekes. Most mi legyen?
Balra mentünk. Háát, lehet páran úgy ítélnék meg hibáztunk. De nem. Minden oké. Szóval egy elég komoly út vezet át a Kis-Kaukázuson, terepjáró nélkül nem ajánlott. Adott egy elég komoly szerpentin, természetesen földút kizárólag. Illetve sárút, mivel az egész hegyet elöntötte a víz. Ezt tetézte néhol egy kis útépítés, ahol gyakorlatilag végig keresztbe ment az autó, tengelyig érő sárban. Volt egy kanyar, ahol a markoló kért egy pár percet, amíg a tiszteletünkre újraépíti az utat. Nem vicc, fogta és belapátolta a kilapátolt földet és követ, majd lelapogatta. Miután elhagytuk a kanyart, szépen kiásta és folytatták a munkát. Hát így cammogtunk fel, szép lassan, majd átkelve a hágón megkezdtük az ereszkedést. Lefelé már normálisabb út vezetett, rendben el is értük Kutaisit.
Kutaisiben ettünk egy jó Kachapurit, megnéztük a templomokat, aztán nyomás a Prométeusz barlangba. Nagy várakozással tekintettünk a barlangászásra, de hááát. Szóval inkább a Pálvölgyi. Szépen ki van világítva, de nem éri meg az árát. Így hamar nekivágtunk a következő etapnak: 100 km szerpentin Mestiáig. Mestia közelében töltöttük az éjszakát gyönyörű csillagos ég alatt az erdő szélén. Másnap Adishi-ból túráztunk egy hatalmas gleccserig. Sajnos az időjárás miatt későn tudtunk elindulni és nem értünk el a kitűzött célig, de a gleccsert így is láthattuk. Nem rajtunk múlt egyébként, mellmagasságig érő vízfolyam öntötte el a völgyet ahol az ösvény vezetett. Mi másztunk egy órát, hogy ne üres szemmel forduljunk vissza… A többi túrázó inkább ott aludt és megvárta, hogy másnap reggel lovakkal átkelhessenek a megáradt folyón. Végülis kegyes volt hozzánk az időjárás, mivel az Adishibe vezető utat nem mosta el a mellette zubogó vadvízi folyó és le tudtunk kocsikázni az egyébként szintén csak terepjáróval közlekedhető “úton”.
Adishiből Bechoba gurultunk, itt szintén megakadályozta a komoly túrát a vízmosás. Persze azért kutyagoltunk egy tízest a gyönyörű, havas hegycsúcsokkal körülvett völgyben. Ezt követően Chiatura felé vettük az irányt, ahol anno 17 felvonó működött a városban folyó bányamunkálatok miatt. Sajnos az utóbbi pár évben annyira életveszélyessé váltak a liftek, hogy szépen sorban leszerelték a kábeleket. Tavaly szeptemberben már csak két kötélpálya működött, az utolsót pedig múlt héten állították le. Mi erről persze itt értesültünk, ez nem egy turistás hely, az interneten is alig van fent információ. Elvileg felújítanak egy felvonót a turisták kedvéért, sajnos mi azt már nem várjuk meg.
Egyébként is más fontos dolgunk van: az idefelé vezető úton, kb. 40 km-el ezelőtt elkezdtem érezni, hogy valami nem stimmel a bal első keréknél. Ez az érzés tovább erősödött, hiszen a tünetek felerősödtek, úgyhogy most minél hamarabb alapos kivizsgálás alá kell vetnük Krokodilt. Ja, igen a kis Pajeronkat elneveztük Krokodilnak. A szárazföldön nyújtott teljesítménye már eddig is meggyőző volt, de az elmúlt napok dagonyázása, gázlókon átkelése után bizonyossá vált, hogy a guruló otthonunk igazából egy óriási Krokodil. Bekötjük a bal mellső lábát és nyomás tovább!
