CamperStudio

Dr. Peterdi János esküvő és családi fotós: peterdiphoto.hu

INTERRAIL EURÓPA TÚRA – CASCATA DELLE MARMORE, A BŰNTÉNY, NÁPOLY – 15. RÉSZ

 

2014. július 16., szerda

 

A kempingben eltöltött pihentető éjszaka után összeszedtük magunkat és vártuk, hogy a kemping tulaja elfuvarozzon bennünket a vonatállomásig. Játszóterezéssel, azon belül is hintázással és libikókázással csaptuk agyon az időt, amíg az olasz nagyasszony egy szerzetessel társalgott. Miután véget ért a csevej, bepattantunk a nő kisautójába a lányával együtt. A tulaj lánya elég flegma volt, szinte végig zenét hallgatott és nem érdekelte, hogy mi ott vagyunk… A faluba egy szűkebb hegyi út vezetett gyönyörű tájakon keresztül, amit nem nagyon tudtunk élvezni, mert a sofőrünk elég olaszosra vette a figurát. Előzgetni szeretett volna, egyenes részek híján ezt igen veszélyesnek éreztem, mindenesetre épségben megérkeztünk a célhoz. Megköszöntük, elbúcsúztunk.


A kép címe: Honvágy

Elvonatoztunk Terni-be, kallerral nem találkoztunk. Terniből stoppal megérkeztünk a Cascata delle Marmore vízeséshez. Kiderült, hogy naponta kétszer van vízesés, reggel kilenckor és délután négykor. Kösz, hogy szóltatok! Ráadásul eszméletlenül drága volt a belépőjegy, és kívülről semmit sem lehetett látni. Úgy döntöttünk, keresünk egy hegyi ösvényt, hátha vezet valahová, ahonnan jobban látunk. Nem találtunk ilyen helyet, elindultunk a másik irányba (gyalog, de a táskákat leadtuk a pénztárnál), át egy forgalmas alagúton, még mindig nem láttunk semmit. A hegy tetején van egy zsilip és csak akkor látványos a vízesés, ha megnyitják, egyébként csak csordogál a víz. Már éppen ott tartottunk, hogy akkor ennyi, megyünk haza, amikor ránk mosolygott a szerencse! Ettünk egy padon és fanyalogtunk, hogy ezek az olaszok milyen borzalmasak mikor odajött egy (nem olasz) pár, hogy itt van két jegy, ha még nem láttuk a vízesést menjünk, be mert nagyon jó. A belépővel ugyanis mindkét vízesést meg lehet nézni, ők már látták a délelőttit és úgy gondolták nekünk adják ha kell.


Azért voltam morcos, mert nem láttunk semmit a vízesésből…

Természetesen elfogadtuk a jegyeket és elindultunk befelé. Nagyon örültünk a lehetőségnek, ráadásul pont időben jött, mert negyed órával később már kezdődött is a vízesés! Sajnos a gátat szakaszosan nyitják fent, így nem óriási vízzuhataggal kezdődik a show, csak simán elkezd nőni a vízesés. Megnéztük lentről, majd elkezdtünk felsétálni a tetejéhez. Elég sok helyről nyílik szép kilátás, de van egy olyan terasz, amihez foghatót még életemben nem láttam! Egy hosszabb alagúton kell végigsétálni, hatalmas pókok között, közben már elég vizes lesz az ember, mindenhonnan csöpög a víz. Az alagút végén egy kőkorláttal kiépített terasz található, a vízesés mellett/alatt közvetlenül.


Fekete-fehér, úgy gondoltam így művészi.

Meg lehet zuhanyozni a vízesés zuhatagában, ahogy látszik a videón is, eléggé tetszett… Eszméletlen jó volt, valahogy a felhőtlen szabadság érzése kapott el, ahogy a túrán már sokszor megtörtént. A katarzis után átöltöztünk és elindultunk a kilátóba, ami a vízeséssel szemben egy nagyobb kiszögelésen volt.


Valami történt velem, valami megmagyarázhatatlan…

Mire odaértünk már ömlött az eső. Gyors fényképezés után megindultunk lefelé. Rohantunk, sajnos nemigazán számított, mivel fél pillanat alatt csuromvizesek lettünk. A nejlon poncsó megvédte valamennyire a táskákat és a ruháinkat, a cipőnk tocsogott a víztől. A lépcsőkön ömlött a lefelé a víz és mi.


Mondom én!

Majdnem ittam egy kortyot…

Kiértünk az útra és nekiláttunk stoppolni. Bár úgy gondoltuk, hogy ázott kutyaként a kutya (egy másik) se fog minket felvenni, ez a felvetés negyed óra alatt megdőlt. Egy idős néni vett fel minket ráadásul, nem egy kutya. Beszálltunk a kocsiba és már suhantunk is a pályaudvar felé.


Ázott ebek.

A néni kirakott bennünket az állomáson és itt történt egy olyan dolog, amire nem vagyok büszke, bár nem én tettem. Zsófi ellopott a nénitől egy pólót! Tettére mindmáig nem tudott magyarázatot adni, amikor kérdeztem csak hebegett-habogott, hápogott, hogy ő nem úgy gondolta, hanem így, és egyébként is vegyem tudomásul, hogy MERT! Felvilágosítottam arról a tényről, hogy tettének büntetőjogi felelősségre vonás is lehet a következménye, persze ez nem adta vissza a helyszínről már eltávozott néninek a szeretett pólóját. Hogy rejtve maradjunk az olasz hatóságok elől, ördögi tervet eszeltem ki: tudtam, hogy ha Zsófit elkapják, engem bűnsegédletért bevisznek, ezért érdekelt voltam abban, hogy a bűntény soha ne láthasson napvilágot. A bűntény megvakítása érdekében leadtuk a pólót talált tárgyként a pályaudvar büféjében. Ezek után gyorsan magunk mögött hagytuk a bűnös várost, vagy falut, fene tudja, hogy melyiknek mi a jogállása. Angolos távozásunkat vonattal hajtottuk végre. A vonaton a nyitott ablakon a monopodként alkalmazott botra applikálva, a menetszélben szárítottam mindvégig kitartó és hű társamat, a cipőmet.


Szárad a cipőm, nem éppen hatékony módszer…

Besötétedett, de nem hűlt le a levegő. A fejlődő országokban még nem találták fel a klíma intézményét, így nyitott ablakokkal hűtöttük a levegőt. Égtelen robajjal és lengedező függönyökkel hagytuk magunk mögött a vízesés bűnnel fertőzött vidékét. Visszaérkeztünk Rómába, ahonnan bravúros átszállás után Nápoly felé vettük az irányt. Pontosabban Pompei(i) felé, ott terveztünk ugyanis aludni. A szerelvényen tipikus olasz hangulat uralkodott: tömött, izzadt vagonok, teli……t mosdók, katasztrófa. Átszállás helyett kiderült, hogy hoppá, törölték az utolsó vonatot Nápolyba, mindezt este tizenegykor, egy Bobadilla nagyságú településen. A pályaudvar kezdett kiüresedni, ami nekem furcsa volt. Hova mennek az emberek, hiszen az előbb még Nápolyba tartott egy vonatnyi ember! Kiderült, hogy buszokkal szállítanak minket tovább, csakhogy hoppá, erről sem szólt senki semmit. Felszálltunk a buszra, senki nem beszélt semmilyen értelmes nyelven, elég nehezen, de tisztáztuk, hogy Nápolyba visznek minket, ahol majd átszállhatunk Pompei felé, ez több mint biztos, mondhatni tény. Éjfél környékén megérkeztünk nápolyi vonatállomásra, ahol háborúsnak tűnő állapotok uralkodtak.


Kár, hogy a város nem ilyen barátságos… (via)

Megpróbáltuk keresni, hogy melyik vonat visz Pompeibe, hiszen a vonaton és a buszon is esküdöztek, hogy még megy majd vonat akkor is, ha mi nem látjuk az alkalmazásunkban. Hát nem ment, úgy döntöttünk ma már nem próbálunk meg eljutni Pompeiba, megpróbálunk olcsó hostelt keresni Nápolyban. Próbálkoztunk barátkozni idegenekkel a pályaudvaron, hátha aludhatunk náluk, valahogy nem akaródzott senkinek se befogadni minket. Mielőtt Nápolyba jöttünk számtalan ember figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert veszélyes hely.


Észérvek Nápolyban? Kétlem. (via)

Kimentünk a taxisokhoz, hogy akkor most vigyenek el egy olcsó szálláshelyre. 50 euró. Mondtuk, hogy kizárt: 25 euró. Mondtam, hogy 20ér elmegyünk, ha ott 20 a szállás. A fogatlan taxis persze rögtön ismert valakit (a testvérét), telefonon adta, hogy tárgyaljunk. Egy nem tudott angolul, kettő 50 euró. Mondtam hogy szevasz, persze elég mérges lett. Majdhogynem elrohantunk a pályaudvarról. Érdekes alakok övezték utunkat, két utcát haladtunk, de én úgy éreztem, hogy mindjárt a hátamba vágják a kést a pénzünkért, a barátnőmért vagy csak úgy. Elértük a reménykeltő hostel felirat alatt szédelgő ajtót, bezuhantunk a szálláshelyre. 40 euró, nem engedett, de már nem nagyon érdekelt minket, csak egy zárható szobát akartunk. Megkaptuk, lezuhanyoztunk és mélynek nem nevezhető álomba zuhantunk.

Next Post

Previous Post

© 2024 CamperStudio

Theme by Anders Norén